Már második reggel jövök haza sírva a reggeli bringázásból.

Igen ez így igaz! És ez az oka annak is hogy két éves szünet után megint írjak erre a blogra.

Most is, mint már évek óta minden reggel megyek bringázni a Délbudai bringaútra. Hosszú ideig nem történt semmi rendkívüli, azt a néhány defektet kivéve amit a bringaút mentén burjánzó királydinnye okozott. Egyik reggel feltűnt, hogy bringaút egyik végén több gyalogos ember téblábol, és egy van köztük akit minden reggel látok és állandóan telefonál. Tegnap reggel felmerült bennem a gyanú, hogy nem véletlen, mert mire visszafelé jövök a bringaúton már nincsenek itt az emberek. Lehet, hogy kocsira várnak amit a telefonos rendel oda, hogy elszállítsa az embereket. Akkor ez nem lehet más mint embercsempészet. De tegnap reggel nem volt ott a telefonos, és mire visszaértem a fiatalok még mindig ott voltak. Az aszfalton szanaszét fekve egy kivételével aludtak. Megkérdeztem őt, hogy kicsodák és honnan jöttek. Menekültek,  szírek, és Németországba mennek.
Van egy  K9-s ismerősöm megbeszéltem vele, hogy mi jutott eszembe. Ő is elment arra a kutyával, de mire ő odaért már ott voltak a rendőrök, és elvitték azt a néhány fiatalt aki akkor reggel várakozott.

Ma reggel is volt meglepetés. A Szavolya park sarkánál, a hatos mentén egy családot láttam meg. Anya, apa, és négy gyerek.

 Ott az utolsó  fa alatt. Mentem vásárolni, és nem tudtam megállni, hogy ne vegyek annyi gyümölcsöt hogy nekik is jusson, meg ásványvizet, hogy inni is tudjanak.
Mikor pakolásztam a bringa csomagtartójába, láttam hogy egy férfi is odamegy hozzájuk, és ad nekik valamit. Nem csak nekem jutott eszembe, hogy segíteni kéne.
Odavittem neki a gyümölcsöt meg citromos ásványvizet. Nagyon köszönték. Ami az együttérzés mellett feltűnt, hogy már a gyerekek is beszélnek angolul. Gondolom a koruknak és fejlettségüknek megfelelő szinten. Aranyosak, kedvesek voltak  és már csak azt sajnáltam nem vettem nekik valami játékot, vagy képeskönyvet. Megkérdeztem az apát, hogy csinálhatok-e róluk egy fényképet, azt mondták, hogy nyugodtan, sőtt a gyerekek nagyon örültek neki.

                                                             Íme a fotó.
Majd elköszöntem, és bevallom sírva jöttem haza. Mit vétettek ezek az emberek, hogy így kelljen végig szaladniuk a világot, azért hogy legalább a puszta életük biztonságba legyen. És ezt, még így futva is csak némi szerencsével érhetik el. Szerencse ahhoz kell, hogy elkerüljék az embercsempészek "segítségét".